"Leginkább hadvezérnek kellett volna születnie!" - Feszty Árpádné Jókai Róza

Benke Judit néven született Miskolcon, 1817-ben, színészcsaládban, bár édesanyját gyermekei születése után a férj nem engedte fellépni többé. Szorongó gyermekkora lehetett, hiszen apja hirtelen haragú, lobbanékony ember volt, akinek szája, keze hamar eljárt, igazolva ezzel is azt, hogy a családon belüli terror nem csak a tudatlan, műveletlen emberek életének velejárója.  Laborfalvy Benke József ugyanis nemesi származású, több nyelvet beszélő művelt erdélyi  családból származott, de műveltségéből nem sokat adott át két életben maradt gyermekének.  

A szigorú apa gyönyörűvé serdült lányával próbálta megvalósítani saját kudarcba fulladt ambícióit, ezért már nagyon fiatalon a kor nagy drámai szinésznőjéhez, Kántorné Engerhald Annához  adta tanulni. A kis Judit könnyen tanult, de első szerepei nem hozták meg neki a várt sikert.  Kortársai sem tartották igazán tehetségesnek, ezért  csalódottan visszatért a szülői házba, s csak édesanyja halála után 1834-ben próbálkozott újra a színészettel.

Egyesek szerint karrierjét egy véletlennek köszönhette, ugyanis a Nemzeti Szinház nyitóelőadásának főszerepére a felkért  Kántorné valami miatt nem reagált,  ezért három nappal az előadás előtt az akkor húszéves Rózát kérték fel a szerepre. A fiatal színésznő a szerepét három nap alatt nemcsak megtanulta, hanem úgy játszotta el, hogy mindenki más eltörpült mellette. A hatalmas siker után 32 éven át a színház vezető tragikája maradt.  Az előadás után a színházból este Déryné Széppataki Rózával kart karba ölte indultak a szállásukra.  A múlt átadta a stafétabotot a jövőnek.

Laborfalvi Róza Bornemissza Anna szeepében.

Az ekkor már művésznevén ismert Laborfalvi Róza pályája megindult felfelé. Déryné egyre inkább háttérbe szorult, Kántorné szerepet sem kapott, az emberek csak Róza kedvéért jártak a színházba. Még apja is feljött Miskolcról megnézni a lányát, de a háta mögött cédának nevezte, mivel ebben az időben Rózának már volt egy törvénytelen leánygyereke, akit a kor szokásai ellenére nem adott dajkaságba, hanem ő maga nevelte, felvállalva ezzel a társadalmi bírálatokat. 

Vörösmarty pártatlan kritikusként mindig mögötte állt,  a nagy árvízi hajósról, Wesselényiről írt versét Róza szavalta el nagy beleéléssel, annál is inkább, mert a dunai árvíz idején báró Wesselényi az életét mentette meg.  Laborfalvi Róza csillaga egyre csak emelkedett, különösen Shakespeare királynői szerepeit  játszotta igen élethűen. Még Széchenyi István is  elment egyik előadására, és azt mondta róla, hogy Róza hangja a legszebb muzsika, amit valaha hallott. Innentől kezdve a kritika is szárnyaira vette, a nagyasszony Laborfalvi Róza a kor legismertebb színésznője lett. 

Élete nagy fordulópontja az 1848-a márciusi szabadságharc kitörése volt. Sokak szerint itt találkozott először Jókai Mórral a szinpadon és kokárdát tűzött a fiatal író mellére. Az igazság azonban az, hogy már régebben találkoztak közös barátaiknál, Szigligetiéknél, és a fiatal Jókaira olyan nagy hatással volt a híres energikus asszony, hogy halálosan beleszeretett. A kokárda tűzést később már mint eljegyzési gyűrűt emlegették csak. 

A fiatal Jókai Mór. Szőke volt, bár ez a fekete fehér képen nem látszik.

Az események ekkor már gyorsan peregtek, forradalmi időket éltek, senki nem tudta mit hozhat a holnap, gyorsan kellett fontos döntéseket hozni. Hamarosan Jókai és Róza eljegyzési ebédet ünnepeltek a Svábhegyen, amivel óriási vihart generáltak az ismerősök, barátok és a család életében. Senki nem nézte jó szemmel ezt a frigyet, a 23 éves Jókai, aki előtt még ott állt az egész élet, és a kissé öregecske Róza, aki hiába a nemzet színésznője, akkor is leányanya, akinek már múltja van. Hogy mennyi volt a köztük lévő korkülönbség, arról mai napig mennek a viták. Különböző korabeli feljegyzésekben különböző számok vannak, 7- 13 év korkülönbségről lehet beszélni. Ki -ki válassza ki a legkedvezőbbet.

A házasságot megkötötték, Jókai Kossuth követője volt egészen a világosi fegyverletételig. Innentől kezdve bujdosnia kellett. A férfias természetű asszony azonban nem azért ment egy fiatal emberhez, hogy most hagyja elveszni. Eldugta a férjét Tardonán, egy bükki kis faluban, ő maga pedig visszament játszani Pestre. Mindketten tudták, hogy Jókait életre halálra keresik, Haynau véres leszámolása még tartott. De a nagyasszony fejedelmi hidegvérrel játszotta jobbnál jobb szerepeit Pesten, mit sem tudva a férje hollétéről.

Összeköttetéseit felhasználva végül szerzett egy menlevelet Kovács János néven, valamint egy zacskó aranyat Jókai anyjától. Az arany megszerzése legalább olyan nehéz lehetett, mint a menlevél, ugyanis házasságuk hírére az idős vagyonos asszony kitagadta a fiát és megátkozta a házasságukat. Nincs róla feljegyzés, hogyan érte el, hogy Jókai anyja megbocsásson a fiának, de elérte. Jókai a szabadságharcban betöltött szerepe miatt, könnyen végezhette volna tragikusan az életét, úgy mint sokan mások, megfosztva ezzel az utókort egy hatalmas irodalmi örökségtől.   Hogy nem így lett, azt senki másnak, csak a feleségének, Laborfalvi Rózának  köszönhette.

Laborfalvi Róza és Jókai Mór.

A dolgok lassan rendeződni látszottak. Haynaut leváltották, a terror megszűnt. Jókai elkezdett ismét írni, kibékült az édesanyjával.  Mikszáth Kálmán írja, hogy amikor a svábhegyi villában az idős Jókainé meglátogatta őket, Laborfalvi Róza éppen libát kopasztott a konyhában. A szakácsné nevelte ugyanis a fránya libát, és annyira megkedvelte, hogy semmi pénzért nem volt hajlandó levágni. Erre a nagyasszony fogta a kést, levágta a libát, megkopasztotta,  és feldarabolta. Jókainé megbocsátó szemmel  figyelte a szorgos életrevaló asszonyt.

Amikor az író férj népszerűsége a tetőfokra hágott, Laborfalvi Róza visszavonult a színpadtól. Hivatkozva arra, hogy férjének támasz kell otthon, és valóban, hagyta dolgozni napi 6-7 órát, a cselédeknek lábújhegyen kellett közlekedni, vendégeknek nem engedte zavarni, tehát elmondhatjuk, hogy Jókai életművének nagy része a felesége által biztosított zavartalan munkájának köszönhető.

Ebben az időben Jókai Mór nemcsak híres, hanem a császári udvar által is elismert író volt. Személyesen találkozott Rudolf főherceggel, Erzsébet királynéval. A híres  Jókai feleségének  nem kellett többé dolgoznia.  De az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy Jókainé Laborfalvi Róza bizony kezdett már kiöregedni a szinházi szerepekből, és nem akart úgy járni, mint pályája kezdetén Kántorné, akinek az ő megjelenése után egyszerűen nem adtak többé szerepet.  De nem hiányzott a színészi élet. Boldog és kiegyensúlyozott életet éltek a Svábhegyi villájukban.

Szüret a Svábhegyen, Jókaiéknál. 

1886 -ban, 69 éves korában ment el a magyar színjátszás nagyasszonya. Úgy ment el, ahogyan élt, drámaian. Mikszáth Kálmán feljegyzi róla, hogy megfázott, tüdőgyulladást kapott, majd ágynak esett. Jókai ott virrasztott mellette éjjel nappal, amíg az orvosok azt nem mondták, hogy a baj elvonult, a beteg meg van mentve. Egyúttal ragaszkodtak egy ápolónőhöz, mivel Jókai már kimerült. 

A beteg állapota egyre javult, lázmentes lett, evett ivott, mosolyogva beszélgetett a környezetével, az orvosok azt mondták, hogy holnap már fel is kelhet. Ezen az éjszakán csak az ápolónő volt mellette.  A síri csöndben, amelyet csak a szél rohamai szakítottak félbe, amint megrázták az ablakokat, az ápolónő rémülten látta, hogy Jókainé  végig lépdel a szobán, különös köpenyegben, amelynek uszálya a földet sepri. Az ápolónő káltására befutnak a házbeliek. Az áploló reszket, mint a nyárfalevél, amikor elmondja, mit látott. "A nagyságos asszony meg fog halni."

És az ápolónőnek igaza volt. Ez volt Laborfalvi Róza utolsó fellépése. Két nappal később, bármit mondtak is az orvosok, a színház nagyasszonya hajnalban meghalt. 

Laborfalvi Róza a szép magyar szó, a nemes magyar beszéd, a művészi szavalás úttörője volt. Shakespeare királyi drámáit, Vörösmarty verseit, Arany János balladáit úgy vitte színpadra, hogy egy nemzet hallgatta gyönyörűséggel a hangját.  Művészetével bekerült a soha el nem feledett asszonyok  közé. 

Emlékére szülővárosa, Miskolc, szobrot állított. 

Forrás: Wikipédia,   Mikszát Kálmán: Jókai Mór élete és kora,    Kertész Erzsébet: A három Róza.